Kedveseim!

Nagyböjti, háromnapos lelkigyakorlatot végez most itt ez a közösség, és minthogy három alkalommal gondolkodhatunk itt együtt nagyon fontos dolgokról, úgy gondoltam magamban, hogy keresztény életünknek három legalapvetőbb valóságáról beszélnék, amelyeket úgy hívnak, hogy hit, szeretet, és remény. Ismeritek Pál apostolnak szavait: „megmarad ez a három: a hit, a remény és a szeretet és a három között a legnagyobb a szeretet.” A mai evangéliumban is Jézus a szeretetparancsról beszél, és ezért talán jobb lenne, ha ma a szeretetről szólna a prédikáció, de hát a hit az alap, és ezért ma a hitről szeretnék veletek együtt egy kicsikét gondolkodni.

Tudni illik: bár Jézus, amikor ugye megkérdezték tőle, hogy melyik az első parancsolat, hát a szeretetről beszélt, mégis, ha olvassátok az evangéliumokat látjátok, hogy a leggyakrabban Jézus a hitet kérte számon az embereken. „Hiszed ezt, … hiszed ezt?” Van egy jelenet, amikor egy édesapa hozza az ő epilepsziás fiát Jézushoz, (előbb a tanítványokhoz, aztán Jézushoz) hogy Jézus gyógyítsa meg őt, és Jézus kissé szomorkásan azt mondja: Hát amíg csodákat nem láttok, nem hisztek, erre az édesapa elkiáltja magát: „Uram, hiszek!” De amikor ezt mondta, mindjárt úgy érezte, hogy túl nagyot mondott, éz hozzátette: segíts az én hitetlenségemen!

Én azt hiszem, hogy ennek az édesapának a szavait mi mindnyájan magunkévá tehetjük. Persze, hogy van hitünk. Ha nem lenne hitetetek, nem jöttetek volna ebben a hóban, ebben a hidegben ide, ebbe a bizony hűvös templomba – de azért én azt hiszem, egyikünk sem mondhatja  azt, hogy minden érzésünk, minden gondolatunk, minden tettünk, az egész belsőnknek minden rezdülése ebből a mi hitünkből születne, ebből a mi hitünkből merítene erőt, ezzel a hitünkkel lenne tökéletes harmóniában. És ezért azt hiszem, hogy mi is imádkozhatunk az Úristenhez és kérhetjük az Úr Jézust: „Segíts az én hitetlenségemen!” Vagy pedig mondhatjuk az egyháznak az egyik vasárnapi imájával: „Mindenható, örök Isten, növeld bennünk a hitet, a reményt és a szeretetet, hogy az betöltse egész gondolatvilágunkat, egész érzelmi világunkat, hogy minden tettünk, minden elhatározásunk ebből a gyökérből származzon, mert hiszen a hit – ahogy mondja egy régi egyházi zsinat – a mi egész megigazulásunknak, egész keresztény életünknek a gyökere és az alapja, ezen áll minden. Erzsébet is ezért mondta a Szűzanyát boldognak: „…boldog az, aki hitt”. Máriánál is, nálunk is: a mi hitünk, az mindennek az alapja. Ezért azt hiszem nagyon is fontos, hogy próbáljuk megérteni, hogy mi is az, hogy HIT.

A II. vatikáni zsinatnak van egy nagyon szép meghatározása a hitről. Így szól a zsinatnak a mondata: „A hit abban áll, hogy az ember szabadon egész önmagát rábízza az Istenre, az Ő szeretetét nekünk kinyilatkoztató Istenre.” Tehát a hit alapvetően egy nagy bizalom, egy határtalan ráhagyatkozás. Nem arra építem az én életemet, amit birtoklok: a pénzemre, a címemre, az arcomnak (mondjuk) szépségére, vagy pedig a takarékbetétemre, vagy pedig a társadalmi hírnevemre, de nem is az én saját gondolataimra, az én saját bölcseletemre, hanem az egész életemet az Istenre, a hűséges Istenre bízom rá. Az ő szeretetére állok, mint egy sziklára és megbízom benne és ráhagyatkozom. Egész életünkben, minden eseményben és persze halálunkban is, amikor majd az Úr Jézussal szeretnénk mi is azt mondani: Isten, Uram, a Te kezedbe ajánlom és teszem le az én életemet, az én lelkemet.

Hát ez alapvetően a hit, egy ráhagyatkozás. De minthogy az Úristen nem csak azt mondta nekünk tetteivel, szavaival, hogy bízzatok bennem, hanem tett is csodálatos dolgokat és azokat el is mondta nekünk (például kivezette azt a szolgaságba vetett Izraeli népet egyiptomi rabságából, aztán egy sokkal nagyobb dolgot tett: elküldte az ő egyszülött fiát ide ebbe a világba, és aztán megmondta nekünk, hogy igen az ige testté lőn és közöttünk lakozott, feltámasztotta Jézust a halottak között, és a feltámadt Jézus mondta aztán apostolainak: „Ne féljetek, én vagyok!”)

Isten tesz csodálatos eseményeket, cselekszik az Isten az egész világ üdvösségére, és megmondja, hogy „Ezt én tettem, én vagyok, bízzatok bennem – veletek vagyok!” Az Úristen egyéb dolgokat is cselekedett és ezeket hittel elfogadjuk. Ezért van a keresztény hitnek egy tartalma is. Vannak a hit-ágazatok (ahogy mondani szokták) amelyeket a Hiszekegy..-ben felsorolunk (egyiket a másik után) kezdve a teremtéstől egészen az örök életig. Minthogy vannak ezek a hit-ágazatok, ezeket meg lehet tanulni, ezekről lehet tudományos értekezéseket írni, ezért van hittan, és van hittudomány.

Ez egy jogos dolog, hogy tanuljuk a hitünket és tudományosan kutatjuk, de azért mégis kissé sajnálom, hogy Magyarországon amikor hitről van szó, mindjárt valami tanra gondolunk – a hittanra, vagy pedig amikor főiskoláról van szó, hittudományi karokra gondolunk. Ez csak Magyarországon van, ez a szóhasználat. A hittant, németül katekeze-nek nevezik, a hittudományi főiskolákat teologische hochschule-nak nevezik. Miért sajnálom én ezt, hogy mindjárt –tan és –tudomány jut eszünkbe? Mert hát a hitnek a lényege nem az, amit nagyon részletesen és pontosan bemagoltunk és föl tudjuk mondani, tudományosan, szépen meg tudjuk magyarázni – hanem ez az alapvető, emberi ráhagyatkozás, egész saját magamat, életemet-halálomat Istenem a Te kezedbe teszem le, megbízom a Te hűségedben, jóságodban, szeretetedben.

Minthogy ez így van, ezért nagyon is megesik, hogy egy jó falusi néninek, aki semmi teológiai (még levelező kurzust sem) végzett, sokkal nagyszerűbb hite van, mint mondjuk egy római hittudományi egyetem tanárának, aki nagyszerűen meg tudja magyarázni a Hiszekegy…-nek valamennyi ágazatát, de az Istenre való személyes ráhagyatkozás – hát az gyenge lábakon áll. Ez azt hiszem egy fontos dolog, ezt tudjuk, hogy ez a nagyon is személyes: „én hiszek Tebenned” , az Istennel való személyes kapcsolat, ez a legfontosabb és ennek kell egész életünkben állandóan elmélyedni és gyökeret ereszteni a mi létünkben.

Nos, minthogy a hit ilyen igen-igen fontos, ezért most azon kezdjünk el kicsikét együtt gondolkodni, hogy hogyan születik bennünk ez a hit, és hogyan marad meg bennünk és növekszik? A katolikus egyház tanítása szerint ehhez a már mondott Isteni kinyilatkoztatáson kívül – ami egy önkinyilatkoztatás – még három dolog szükséges.

• Az egyik az, hogy az eszünket is használva utánanézzünk annak, hogy ez a mi hitünk, amit az egyház tanít ez igazán hitelt érdemel-e?
• Másodszor szükséges a szentlélek megvilágosító kegyelme.
• Harmadszor szükséges a mi szabad igenünk – Uram, IGEN, én hiszek.

Hát, ezt a hármat nézzük meg kicsikét részletesebben:

Isten azért adta nekünk eszünket, értelmünket, hogy azt is használjuk és szépen utánanézzünk, hogy ez a mi keresztény hitünk, ez kiállja-e az észnek a próbáját? A katolikus egyház sosem félt az észtől. II. János Pál pápa írt egy hosszú enciklikát, aminek az a címe, hogy „Hit és ész”. A szektások szokták azt mondani: nem szabad kutatni, nem szabad kérdéseket feltenni, csak vakon higgyél. Nem! Én meg vagyok arról győződve, hogy nem azért nem lesznek egyes emberek katolikus kereszténnyé, mert túl sok problémájuk van, hanem azért nem lesznek kereszténnyé, mert túl kevés kérdésük van, mert nem teszik fel a végső kérdéseket: hogy miért létezem én, miért van a világ, mi a jó és rossz különbsége, van-e értelme az emberi életnek, mit várhatok halálom után?

Ezek a legalapvetőbb kérdések, ezeket az emberek valahogyan nem teszik föl maguknak, felületesen élik mindennapi életüket a nagy-nagy lármában. Tegyük fel ezeket a végső kérdéseket, és kutassunk utána! Vannak erre könyvek és mindenféle más segítség is, hogy ez a mi keresztény hitünk, ez igazán kiállja-e az észnek a próbáját? Van egy kedves rendtársam, akivel együtt voltunk kispapok régen-régen Rómában. Ő írt egy nagyon jó könyvet, amely magyar nyelven is megjelent – „Mai észérvek a hit mellett”. Ezt nyolc nyelvre lefordították – a magyar fordítás kiadásánál én is kicsikét segédkeztem. Nagyon jó könyv! Csodálkoztam, mert mikor kispap volt, kicsit mulya kispap volt, de úgy látszik nagyon megokosodott, mert egy nagyon jó könyvet írt, melyben mindenféle filozófiai, és történelmi és természettudományos és egyéb érvekkel támasztja alá ezt a mi katolikus keresztény hitünket.

Tehát így is lehet a mi hitünket erősíteni, ilyen könyvek olvasásával, tudományos, filozófiai, történelmi kutatásokkal, de vannak emberek – s azt hiszem sokan vannak – akik sokkal közvetlenebb módon jutnak el ahhoz a meggyőződéshez, hogy a mi hitünk, az hitelt érdemel. Valami meglátással. Erről szeretnék nektek egy történetet elmondani, ami tényleg megesett japánban. 1945-46-ban történt, Hirosimában. Ott dobták le – mint tudjátok – az atombombát rettentő pusztítást okozva. Utána jött a béke és Hirosima külvárosában volt a Jezsuita atyáknak egy rendháza, amelynek a házfőnöke a Pedro Aruppe nevű spanyol atya volt, akit én személyesen nagyon jól ismertem. Egy mély hitű, lángoló lelkű misszionárius!

Amikor a háború befejeződött, és kicsikét lecsillapodtak a kedélyek, ő meghirdetett egy bevezető kurzust a kereszténységbe, és nagyon sokan jöttek. Nagy lelkesedéssel magyarázta a mi hitünknek a különböző igazságait és ahogy eltelt egy esztendő, a résztvevők szinte valamennyien mondták: atya, kérem a keresztséget, megkaptam a hit kegyelmét, szeretnék Jézus tanítványa lenni. De volt egy öreg bácsi, úgy hívták, hogy Takahasi. Az is ott volt minden héten, ott ült az első sorban és nagyon figyelt. Amikor a többiek mind jelentkeznek a keresztségre – ő nem jelentkezik.

Az Aruppe atya egy kicsit bajban volt, mert hát nem szabad nagyon ráncigálni az embereket, hogy gyere, de másfelől meg sajnálta, hogy ez a jó öreg minden szombaton itt volt, aztán most meg sem keresztelkedik. Ezért a kezét dörzsölve Aruppe atya odament a Takahasi úrhoz, és mondta neki: Kedves Takahasi úr! Ön talán, esetleg, talán, talán gondol arra, hogy megkeresztelkedjék? Mit tesz Takahasi? Odateszi a kezét a füléhez és azt mondja: heeee? Aruppe atya kicsit elcsodálkozott, most már hangosabban mondja: Óhajt-e megkeresztelkedni? De a Takahasi megint csak ideteszi a kezét a füléhez és mondja: heeee? Az Aruppe egészen paff volt, és most már szinte ordítva mondja: Akar-e megkeresztelkedni? Erre az öreg azt feleli: Igen kedves atya, kérem a keresztséget. Kedves atya! Én minden héten itt voltam, de egy kicsit nagyothalló vagyok. Én az atya magyarázataiból semmit sem hallottam, de egy éven keresztül néztem az atyát, és rájöttem, hogy az atya egy igaz ember. Egy hiteles ember. Ezért az az Isten, akiben az atya hisz, biztosan egy igaz, és hiteles Isten. Szeretnék annak gyermekévé lenni, kérem a keresztséget.

Hát talán egyesek közületek azt gondolják, hogy ez a Takahasi bácsi fura módon lett keresztény, de akik ismerték Aruppe atyát, hát azok rábólintanak, hogy ez egy nagyon is hiteles út volt – az ő útja – mert hát nem emberi erő, hanem a Szentléleknek a tüze árad ebből az atyából. Sokszor még most is, Magyarországon is úgy térnek meg és úgy térnek vissza az egyházba, hogy találkoznak egy igazi keresztény közösséggel, akik vidámak, akik derűsek, akik boldogok, akikben szeretet él, akik tudják életük értelmét, akik tudnak másokon segíteni. Akkor ráébrednek egy másik világra, hogy ilyen világ is van, és aztán szépen „belesodródik” a mi közösségünkbe. Nem mondok különböző módokat, de segíthetünk másoknak, és juthatunk mi is meggyőződésre arról, hogy a mi hitünk hiteles, de most jön a második pont. Ezen talán egyesek csodálkoznak, hogy ez az egyház- , ez a szentírás tanítása.

Bármennyire is kutatja és keresi is az ember a meggyőző érveket a mi hitünk mellett – csak ezzel (a kutatással – kereséssel) senki hívővé nem lehet. A hithez szükséges a Szentlélek kegyelme, a belső megvilágítás. A vatikáni zsinat azt mondja: „A Szentlélek adja az ízt ahhoz, hogy mi egy nagy igennel belevessük magunkat Isten ölelő karjaiba.” A hit egy adomány. A hit, az kegyelem. Az Isten megszólít bennünket (főképp Jézus által) és az Isten jön, valahogyan hátulról, valahogy a mélységből megnyitja a mi szívünket a szeretetre, a jóságra. Az Istennek az ízét megérezzük, valahogyan megérezzük belőle, hogy az az igaz, az a szép, az a jó, azt kell tennem, hogy én az Isteni hívásra azt mondom: Uram, jövök! Hát ez a Szentléleknek a működése, ez nehezen érvényesül azokban, akik önteltek, azokban akiknek nincsenek kérdései, azokban, akik olyan nagyon meg vannak elégedve magukkal, és azt hiszik, hogy mindent tudnak. Viszont azokba tud szépen behatolni a Szentlélek, akik alázatosak, akik szomjazzák és éhezik az igazságot, akik várják, akik keresik.

Emlékszem, egy japán apáca – aki felnőtt korában lett keresztény – mesélte el nekem, hogy hogyan lett keresztény. Járt ő is egy atyának a katekizmusára, de valahogyan nem mentek be a fejébe a dolgok. Ahogy mondta nekem mindig, a hittanóra után bement a templomba, ott letérdelt és azt mondta: „Isten! Te állítólag vagy. Ha vagy, akkor mutasd azt meg nekem, hogy Te vagy! És egy szép napon Isten nekem megmutatta, hogy Ő van.” Nem akartam tovább kíváncsiskodni, hogy az Úristen hogy mutatta ezt meg neki, de egy olyan szép, békés arcú idős apáca volt, hogy ez biztos, hogy hiteles, isteni belső hívás volt. Egyesek számára ez egy óriási esemény, mint pl. Pál apostolnak, vagy Ágostonnak. Mások másként lesznek hívők.  Én ott, japánban körülbelül 400 felnőttet kereszteltem meg, és többüknél az volt hogy megkérdeztem tőle: no hogy jutottál ehhez a hithez? Az volt a válasz: nem tudnám elmagyarázni, de egy reggel arra ébredtem, hogy hívő lettem, hogy hiszek az Atyában, Fiúban, Szentlélekben.

No és ez most a harmadik dolog, a személyes IGEN. Igen, akarok hinni, és hiszek. Bármennyire is meggyőződtünk értelmileg arról, hogy a mi hitünk megalapozott, bármennyire vonz is belülről a Szentlélek, ez nem kényszer. Azért hiszek, mert akarok hinni. Megalapozott ez az én elhatározásom, mégis az Istenre felelő, a Szentlélek által felrepített nagy IGEN-em az Istenhez. Nem csak a hitnek a keletkezésekor, hanem egész életünkben így marad meg bennünk a hit, a Szentlélek vonzása és az én IGEN-em. Hát, ez bizony-bizony nem könnyű. Én azt hittem, hogy amikor az ember öreg lesz, már olyan természetes lesz a hit, hogy azért nem is kell megküzdeni. De mégis. Minden nap meg kell küzdeni a hitünkért. Mert történnek olyan dolgok a világban körülöttünk is, meg hát az az ázsiai szökőár például, amiről az ember perlekedni szeretne az Istennel: hát ha Te vagy, akkor hogy történhetnek meg ilyen borzalmas dolgok? És nincs válasz. És akkor a mi válaszunk csak az lehet, hogy mindennek ellenére mégis hiszek, hiszem azt, hogy az Isten szeretet, hiszem azt, hogy minden jól fog végződni, mert Jézus halálával és feltámadásával Isten ezt nekünk bebizonyította, és hitelesítette.

Emlékszem, 1948. őszén, nagyon-nagyon régen, akkor én kispap voltam szegeden. Már kezdődött a Rákosi-korszak, kezdtek üldözni bennünket. Egy este, nagy lárma van a portán, berontanak csendes,  nagy rendházunkba (voltunk vagy ötvenen – főképp kispapok) több száz fiatalember vörös zászlókkal üvöltve: kiverjük innen a népbutítókat, a klerikális reakciót, lefoglaljuk ezt a házat a dolgozó ifjúság nevében. Ez nem volt akkor még „jogos”, mert csak egy néhány hónappal később jött az a gonosz törvény, hogy minden házunkat, intézményünket elvették és szétszórtak bennünket Jezsuitákat és a többi szerzetesrendeket, de védtelenek voltunk, mert tudtuk, hogy a rendőrség buzdította fel ezeket a fiatalokat, hogy bennünket bántsanak. A házfőnök kiadta a parancsot: nem tudom, hogy mi lesz, gyűljünk össze imára a kápolnában. Összegyűltünk, imádkoztunk. A folyosókon rohangáltak ezek a fiatalok és ordítoztak és mi az Oltáriszentség előtt imádkozván a végén elénekeltünk egy szent éneket, amelynek a szövegét Prohászka Ottokár írta – egy levelezőlapra és a Halmos János zenésítette meg. Talán ti is ismeritek, csak a szövegét mondom:

Hiszek a szent szívben,

És szeretetében.

Hiszek a lelkek szent közösségében,

Hiszek a szeretet végső győzelmében.

Ámen

Hát, akkor egyáltalában nem úgy nézett ki, hogy győz a szeretet, hanem a gyűlölet és az ököl. De mi olyan meggyőződéssel énekeltük akkor, hogy úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Hát, aztán kidobtak abból a házból, de újra visszajöttünk, újra itt  vagyunk Jezsuiták és többi szerzetesek. Nem puskával, ágyúval jöttünk vissza, mert nem az az erős aki üt, hanem az, aki állja. Ebben mi magyarok világbajnokok vagyunk. A keresztények szintúgy.

Hát így! A hit, mint egy kis lángocska. Nagy viharok akarják azt kioltani, de nem tudják kioltani. Amikor minden más elvész, és már semmi támasz nincs – halálunk pillanatában – akkor marad nekünk igazán ez a hit, mint az egyetlen támaszunk.

János Pál pápa mondta egyszer, amikor időseknek tartott egy nagyon szép szentbeszédet (hát mostmár nekem is, magamra is vonatkoztatva nagyon gondolnom kell, mert bizony már 82 éves lettem) azt mondta a pápa: Azért van az emberi élet végén a halál, hogy legyen egy pillanat a mi életünkben, amikor beleejtjük magunkat a hittel Isten irgalmába és szeretetébe és már semmi más támaszunk nincs, mint ez az irgalom és ez a szeretet.

Hát, ez nagyon igaz. Akkor látjuk csak, hogy micsoda kincs a mi hitünk! Olyan szép volt azt látni, hogy a Szentlélek mozgatja más népeknek a fiait is, hogy ezt a hitet megvallják. Ahogyan én ott japánban kereszteltem azokat, akiknek én mondtam a kereszténységet, az evangéliumot, egyenként jöttek elém, találkozott a szempillantásunk amikor megkérdeztem tőlük: Hiszel-e Istenben, mindenható Atyában, hiszel-e Jézusban, hiszel-e Szentlélekben, egyházban, örök életben. Akkor mindegyikük – egyik mosolyogva, másik könnyes szemmel, ismét másik egy nagy kiáltással szinte – azt válaszolta: Sindzsimasz! – ami annyit jelent magyarul, hogy Hiszek! Hát úgy elcsodálkoztam .. hogy hiszik ezek a japánok, akik egész más kultúrában nevelkedtek ezeket a csodálatos dolgokat, hogy van Isten, hogy velünk az Isten, hogy Jézus feltámadt, hogy Őáltala van mindenkinek üdvösség és vár ránk az örök élet. De hitték! Hát ezel a sok-sok, egymilliárd, sok száz millió testvérünkkel együtt mondjuk mi is azt, hogy hiszünk, hiszek, hiszünk!

Amikor még (utolsó emlékemet hagy mondjam el) Rómában végeztem a teológiát – amikor Magyarországból  el kellett menekülni – és ott a (Gergely Egyetemnek nevezett) Jezsuita Egyetemnek voltam növendéke (amely egy nagyon-nagyon nemzetközi egyetem, minden nációból voltak ott növendékek, nagyrészt kispapok, de mások is) amikor egyszer karácsony előtti utolsó tanítási napon, mindenkinek már jókedve van, reggeltől kezdve mindegyikünk felírta a táblára a maga nyelvén azt, hogy „Boldog Karácsonyi Ünnepeket!”. Hát én is magyarul – persze. Jött a német, a francia, az angol, az olasz, jött egy arab, egy indiai, jöttek négerek, jött egy kis kínai és hát a világ szinte minden nyelvén ott volt a táblákon az, hogy örvendezzünk mindnyájan, megszületett az üdvözítőnk!

Az utolsó órát elengedte az egyetem vezetősége, a többi tantermekből is összesereglettek ebbe a legnagyobb tanterembe a növendékek, énekeltünk különböző karácsonyi énekeket és a végén az egyik kispap (aki az egészet vezette) mondta: nagyon jól éreztük magunkat, sok nyelven dicsértük a mi most született üdvözítőnket, de szeretném hogy a végén valamit mindnyájan együtt énekeljünk. Nem készítettem semmiféle kottát, ezért énekeljünk olyasvalamit, amit mindenki kívülről tud. A gregorián dallamú Credo-t ( a Hiszekegy..-et). Gondolom ti is ismeritek – rázendített és erre mindnyájan rázendítettünk és akkor én úgy éreztem, hogy nem csak én, hanem a többieknek is valami sajátos élményük volt, amikor ezt együtt énekeltük. Igen, mi sok ezren fiatalok akik rátettük életünket Krisztusra, mi hiszünk! Hiszünk az Atyában, hiszünk a Fiúban, hiszünk a Szentlélekben, hisszük azt, hogy az Isten szeretet, és rátesszük az életünket. Hát, ebbe a kórusba illesszük be mindig a mi szavunkat is hálás hittel, és kérjük az Úristent: növeld a mi hitünket!

Ámen.